Thya szemével
Saigon kedvünkre volt. Este 8-kor érkeztünk meg (12 órás lett ez a buszút is) egy kellemes negyedébe a belvárosnak. Mindenhol hotelek, utazási irodák, éjszakai élet, az utca túloldalán pedig egy hosszú park. Ahol is fiatalok és öregek, helyiek és külföldiek nyomják a tollaslabdát! A park minden szegletében. Emellett felbukkant egy másik tollas találmány (képekért guglizz rá: "vietnam shuttlecock" - a szerk.). Még a tollaslabdánál is elterjedtebb. Úgy használják, mint a footbag-et, lábbal passzolgatják körbe, kézzel és fejjel is bele lehet érni... a skorpió-rúgás alap a profibbaknál. Láttunk kaukázusi játékost, fiatalokat, helyi öregeket (60 körül térdfásliban alázta a kölyköket), magassarkúban hölgyeket, akik simán felvették a versenyt bárkivel. Ezt a játékot a nap minden időszakában játszották... hajnalban, nappal, este, éjszaka. Mi is beszereztünk egy ilyen "labdát", annyira kedvet kaptunk hozzá. :) Legalább lesz mivel játszanunk, ha nagyon unatkozunk, és nem csak a mogyorót tudjuk egymásnak dobálni (igaz az is eléggé le tud kötni 
).
).Körbeállva játszanak a helyiek
A parkban amúgy volt még jópár "kinti edzőterem gépekkel". Budapesten is megtalálható néhány ilyen masina. Ám Saigon-ban sosem láttunk olyat, hogy üresen állna. Mindig volt valaki, aki használta. A csúcsidő a reggeli időszak volt. Reggel 7, a park minden szegletében tornáznak, fiatal, középkorú, öreg. Összességében ezért az attitüdért a kalapom emelem Dél-Vietnám előtt. Egyben eszembe is juttatja, hogy én mennyire ellustultak az út során és mennyire ideje lenne megmozgatni a valagam mielőtt elsorvad az összes izmom a sok buszozás közben. Majd halványan feldereng előttem valami "7 perces jóga" gyakorlat emléke, amit még Shoshi*-tól tanultunk Asa Lantán, és amit Railey-ban csináltam utoljára. Szégyen és gyalázat.
* Shoshi egy amerikai csajszi, akit Thaiföldön ismertünk meg. Tündibündi, nagyon bírtam. Az egyik küldetése az életben, hogy népszerűsítse a 7 perces jógát, mert "Ez neked jó!".
Street Art
Tao szemével
Saigon az ország legnagyobb városa, nagyobb, mint a főváros Hanoi. Ezáltal még nyüzsgőbb, még forgalmasabb, még szmogosabb, ahogy lennie kell. Mégis jobban tetszett nekünk (Thya kifejtette, miért). Igaz, hogy többnyire csak a belvárost láttuk ebből a hatalmas helyből.
Saigon főterén van egy híres szobor. Egy kedves, idős vietnámi bácsit ábrázol, amint a karjaiban tart egy gyereket (tipikus). Megkérdeztem Thyát, hogy szerinte ki lehet az. Válasz: "biztos, hogy valami nagy vezető, mert csak nekik nézik el a pedofíliát, és még állítanak szobrot is". A vezetőt legalábbis eltalálta, mert ő Ho bácsi, a nemzet nagybácsija, az észak-vietnámi kommunista vezér, akiről Ho Chi Minh várost elnevezték.
A tér a szoborral, a szobrot pont kitakarom 
Bokrok helyett óriás-törpe-fák divatosak
Az Újraegyesülése Palotája, itt ért véget a Vietnámi háború, és állt helyre a világ rendje: hazamentek a mocskos amerikaiak, és győzedelmeskedett a dicső szocializmus.
A nemzet büszkesége: "a tank, mely elhozta a békét" azáltal, hogy erőszakosan bezúzta a Dél-Vietnámi palota kapuit, lelánctalpazta és legéppuskázta a helyi ellenállást, és felszabadította Dél-Vietnámot az amerikai kapitalizmus elnyomása alól.
Egy tipikus közlekedési életkép (kicsit homályos, mert buszból fényképeztük). A fő közlekedési eszköz, ahogy az ábra is mutatja, a robogó. Azt hinné az ember, hogy azért, mert olcsóbb, kisebb, dugóban praktikusabb, és alacsonyabb a fenntartási költsége. Ez mind igaz, de a fő indok a motorok elterjedtségére nem ez. Ahogy egy vietnámi sráctól megtudtuk: "ha nincs motorod, nincs barátnőd". 
Egy nem tipikus közlekedési életkép.
Városkép: a belvárosi tolvajcéh bázisa piac
