Villogó, színes fényreklámos főutcák, sötét, keskeny sikátorok. Este 8 óra van, ma érkeztünk, nem ismerjük még ezt a környéket. Kicsit külvárosban sikerült csak olcsó szállást találni, helyiek által lakott környék, fehér (se fekete, se vörös) ember nem nagyon jár erre. Először az itt lakók is kicsit megnéznek, hogy mit keresünk itt, de aztán mosolyogva nyugtázzák, hogy a sarki vendégházba tartozunk. A kivilágítatlan kisutcákban még most is (ilyenkor itt már teljesen sötét van) gyerekek fociznak, egy gumilabdát rúgdosnak a parkoló kocsik között. Az utcai kajások még bőven sütnek-főznek az utolsó sikátorban is. Az egyik sarkon egy fehérre mázolt arcú, majdnem meztelen hajléktalan üldögél, úgy néz ki, mint egy kannibál egy Afrikában játszódó horrorfilmből. Emiatt válaszolni is elfelejtek meglepetésemben, csak mosolygok, amikor rámköszön, hogy "Hello, sir". Nem nyújtja adományért a kezért, csak nézelődik tovább. Talán nem is hajléktalan, akkor viszont még inkább fogalmam sincs, hogy kiféle-miféle figura lehet.

Leültet a pincér, aki egy szót sem beszél angolul a hello-n kívül, de viszonylag kedves, csak zavarodott. Kicsi időbe telik, míg kerítenek nekünk egy angol menüt, láthatóan nem szokott szükség lenni rá. Talán most nyomtatják.  Megkapjuk, az első, ami feltűnik: az átlag árak akkorák, hogy elkerekedik a szemünk. Duplája-triplája a Thaiföldön megszokottnak. Pedig ez tényleg nem turista-lehúzó hely, úgy tűnik, hogy betévedtünk egy helyi elitebb étterembe. És valóban: körbenézve többnyire tehetős, idősebb thai úriemberek üldögélnek bent, magányosan, vagy két-három fős társaságokban. Szóval kicsit kilógunk a képből.

Ekkor kezdődött a röhögőgörcs. A menü valóban angol volt, csak a legrosszabb fordítás, amit valaha láttunk.  Teljesen nyilvánvaló ténnyé vált számunkra, hogy az egész étteremben senki nem beszél, de még csak nem is gagyog angolul, mert a menü fordítását is szótári szavak véletlenszerű összerakásával vagy valami primitív fordítógép használatával oldották meg (a google translate ahhoz képest szinkrontolmács lehetne). Szegény pincért többször is el kellett küldenünk arra hivatkozva, hogy még nem tudtunk választani, csak mert nem bírtuk abbahagyni a nevetést percekig.  Az alábbi pár ételre emlékszünk utólag fejből, amik szerepeltek a menün.

Francokat, tényleg átvert.  A szótár itt is icipicit félrefordított, mert amikor kihozták, zöldséges tengeri herkentyű saláta lett belőle, egyszemélyes, és olyan chilli-csípős, hogy ketten se bírtuk megenni.

Majd elfelejtettem megemlíteni, hogy mindeközben a háttérben ugye élőzene ment. De nem akármilyen ám! Igazi ázsiai karaoke!*  Valószínűleg thai nyelven énekeltek a helyi vendégek, élő szintetizátoros kísérettel, de úgy képzeljétek el, hogy nem hogy a számokat, a zenei stílust sem ismertük fel!

Mikor úgy 15 perc után Thya feje kezdett egy durranásig feszülő piros lufira hasonlítani, nem tudtam eldönteni, hogy a karaoke vagy a chilli paprika-e az oka. Én csak mosolyogtam, mert bár az egyiktől a fülem, a másiktól a szám füstölt, mindkettőt nagyon élveztem.  Mindenesetre egy 2 perces activity játékkal sikeresen elértük a pincérnél, hogy hozza a számlát, és gyorsan leléptünk.