Az első benyomásunk alapján talán ez a legszegényebb körülmények között élő, és legolcsóbb ország, ahol voltunk az út során.

Az első, ami feltűnt, az éles különbség az emberek viselkedésében a határátlépés óta. A legtöbb ember kedves és barátságos, de a legrosszabb esetben is közömbös és nem foglalkozik veled. Negatív példával még nem találkoztunk. Akárhol kajáltunk, megszálltunk, vagy vásároltunk, normálisak voltak, sőt gyakran segítőkészek és rendkívül udvariasak. Gyakran köszöntenek és köszönnek meg valamit kézösszetételesen meghajlással. Sehol sem próbáltak meg hazudni, átverni, vagy számlával manipulálni, eddig legalábbis mindig minden rendben ment. 

Alkudozni persze itt is kell, mint mindenhol Ázsiában. Észnél kell lennie a mindennapokban is, de csak a szokásos dolgokra kell figyelni, semmi különös.

Érdekes, hogy kívülről és távolról szemlélve ezek a Délkelet-Ázsiai országok mennyire egybefolynak és hasonlónak tűnnek, és valójában mennyire különbözőek, egyediek, ha közelről szemléled őket, ha veszed az időt és fáradtságot, hogy megismerd őket. Korábban mi is nagyjából egy kalap alá vettük a többségüket, de ide kellett jönnünk, hogy rájöjjünk, mennyire más a buddhista Thaiföld; a fejlett, muszlim Malajzia; a sok ezer apró álomszigetből álló Maldív-szigetek (kakukktojás, igazából nem Délkelet-Ázsiához sorolandó, mert az Indiai-félszigethez tartozik); az óriási kiterjedésű, vulkános-dzsungeles szigetvilágból álló Indonézia; a gazdag és szuper-modern miniállam Szingapúr; a szocialista Vietnám; és a szegény, de mosolygós Kambodzsai Királyság. Mind-mind egyedi... remélem, ebből valamicske az olvasóknak is átjön. (Ami ki fog most maradni Délkelet-Ázsiából, az Lao és Burma, sajnos azok már nem férnek be pénz- és időkeretbe. Talán majd egyszer máskor. )

Visszatérve Kambodzsára, jól érezzük magunkat itt is. Még ismerkedünk az országgal. A kaja jó, a kultúra új, az emberek kedvesek, az épületek érdekesek. Szemét szempontjából sajnos ez az ország is nagyon elhanyagolt, akárcsak Vietnám.

Az egyetlen, amit szokni kell, az olyan szintű mélyszegénység, amit még Vietnámban vagy Indonéziában sem tapasztaltunk. Találkoztam már 4 éves, majdnem meztelen, ragadósan koszos utcagyerekkel, aki megpróbálta kivenni a kezemből a vizespalackot. Reflexből nem engedtem, pedig utólag belegondolva ott hagyhattam volna neki. Az első reakcióm az volt, hogy valaki el akar venni tőlem valamit, és ellenálltam, védekeztem (még jó, hogy nem rúgtam bele reflexből). Fel se fogtam a helyzetet, csak órákkal később.

Ez az ország is legalább olyan véres és meghurcolt múlttal rendelkezik, mint Vietnám, csak ezt nem ismeri annyira a nyugati világ. A főváros 40 évvel ezelőtt például teljesen ki volt telepítve a helyi zsarnokság által. Népirtás ment keményen, Phnom Penh egy szellemváros volt még 1975-ben. A zsarnokság és az állammaffia nyomai még mindig itt vannak, mai napig vannak emberek, akik egyenlőbbek a többi embernél, és például önjelölt fegyverviselési joggal rendelkeznek, azaz fényes nappal lőfegyverekkel mászkálnak, a korrupt rendőrség pedig szemet huny mindefelett. Kicsit balkános, nem? 

A nagy szegénység átka a külföldiek áldása: minden eszméletlen olcsó. Ha kimész vidékre, 2 embert meg lehet etetni bőségesen, többfogásos ebéddel 200-250 forintból. Annyira olcsó minden, hogy már pofátlanságnak tűnik alkudozni részünkről. Ha venni akarunk valamit a piacon, olyan hihetetlenül alacsony a kezdőár az eladótól (amiből még bőven lefele kéne alkudnunk), hogy még jó 2 hónap Délkelet-Ázsiai edzettség után sem merünk alkudozni, mert úgy érezzük, hogy már nagyon kihasználás lenne. Példa: amit Vietnámban 3 dollárról lealkudtunk 1 dollárra, annak itt az első irányára 0,5 dollár, amit már meg se próbálunk lejjebb nyomni. Kivételek ez alól a taxisok, tuktukosok és társaik, velük még mindig erősen kell bizniszelni. 

Befejezésként pár kép Phnom Penh-ről, a fővárosról, az első itteni állomásunkról.

 

A királyi palota-együttes egyik épülete 

 

 

Szintén.

 

 

Ez a bejárata.

 

 

Buddhista szerzetesek az utcán napernyővel.

 

 

Az egyik főtér.

 

 

Ez a démon-kutya-szerűség és a nága (a 7fejű kígyó) az ország fő szimbólumai közé tartozik, mert lépten-nyomon belefutsz.

 

 

Ha még valami, akkor az elefánt tartozik még közéjük. 

 

 

A külvárosi lakónegyedek.

 

 

Még közelebbről.

 

 

Utcagyerekek...

 

 

 

... és utcafelnőttek.

 

 

Ez is Phnom Penh.

 

 

Nem tudom, mennyire jön át, de annak ellenére, hogy itt is elég vegyesek a körülmények, sőt még szegényebb környezetbe érkeztünk, mint voltunk, mégis baromi jól érezzük magunkat az országban. Az ideérkezés napjától kezdve elmúlt az előző hely nyomasztó súlya. Ez majd talán a következő posztokból jobban fog látszódni.