Már a repülőről való leszálláskor érezhető volt a változás Syndey után. Először is egy vörös sivatag közepén szálltunk le. Se szmog, se épület, se autók, se emberek. Egy darab kifutópálya. Nyoma sincs a szokásos reptéri tömegnek, vakuzgató turistáknak, siető utasoknak. Sőt, most, hogy megnézem, az összes utas az egész reptéren az, aki a mi gépünkön ült. Őket várja néhány ausztrál cowboy-kalapos-csizmás barát és családtag, és ennyi. 10 perc után ők is elmennek, mi pedig ketten nézünk egymásra az üres reptéren. Az időt addig húzzuk, hogy igazából az egyetlen reptéri busz is elmegy az orrunk előtt kemény 2 db utassal. Taxi, mint olyan, itt nem létezik.

Nincs más hátra, felkapjuk a csomagokat, és elindulunk gyalog az egyetlen úton, ami fekszik itt a kietlenségben. Ez tuti a városba vezet, mert másik út nincs, és mindenki ezen ment el.

Stoppolunk. Meg közben gyaloglunk, mert ha esetleg senki nem vesz fel, a város kb 15 km-re van, estig csak odaérünk.

Tudtátok, hogy Ausztráliában másképp kell stoppolni? Nem hüvelykujjal, hanem mutatóujjal. Ha hüvelykujjal stoppolsz, azon kaphatod magad, hogy az elhaladó autósok visszamutatják a hüvelykujjukat, hogy "nálam is minden rendben", vagy "én is lájkolom!", és szépen mosolyogva elmennek melletted. Nem tudják, hogy te stoppolni próbálsz a hülye európai módszereddel...

Szerencsénk volt, úgy 20 perccel később egy terepjárós felvett minket, és eldobott minket a "városba", Alice Springs-be. Megérkeztünk Ausztrália szívébe.